Cseresznye az almafán

Cseresznye az almafán

Az almafán ültem
és cseresznyéztem,
összeért a két fa
- szerelmesképpen,
adta ki-ki pirosló
gyümölcsét
az éhes vándornak,
kedves-szépen

Hosszú út közben
álltam meg, végre
megpillantva e
tüneményt,
félreállva,
kilopva az időt
- bár késtem –
mértem, próbáltam magamra
a reményt

A cseresznye mézédes
roppanó teste
örömet adott
- nem keveset –
kortyolva levét
oltva éhet-szomjat,
úgy mindennel
megbékéltetett.

Megállt az élet
és semmi sem
volt már
csak magamra maradt
boldog emlékezet,
ha pillanat van,
mit érdemes megélni;
az ajándék-létezés
megérkezett.

Magasról láttam
az utat, a fákat
magasról éltem
meg könnyen a
csatákat.

Erő volt akkor
a cseresznyefában:
összehajló két szív
két koronában.

Szúrta a hátam
a bozontos kéreg,
de nem adtam volna
semmiért,
hogy élek,

Oly pici ajándék
lakott e fákban,
jó, hogy észrevettem
és meg is álltam…
Életfa volt ez
cseresznyés testben
nem is az számít,
mennyit is ettem…

Hátradőltem asztán’
a ferde ágon
nevetgéltem e
két-gyümölcs-kuszaságon…

Nem tudom,
mi volt ez,
hogy is magyarázzam?
Mi történt velem
ott a koronában…

Tán
sikerült megállnom
az élet peremén,
nem zúgva az idő
sebes kerekén