Szulák Andrea

Szulák Andrea régóta példaképem...nem azért, mert énekel, és ahogy énekel..., pedig nagyon szeretem hallani...nem azért, mert hires, az nem érdekelne...de az, amilyen hiteles ember számomra minden nyilatkozatával és produktumával, minden idők óta...az nagyon fontos számomra.

És ez az interjú is nagyon fontos számomra, mintha csak éán adtam volna!...az erőről az újra kezdésről a munkáról és a bevonzás csodáiról!!!

Szulák Andi: Semmit nem akarok görcsösen
- Szily Nóra interjúja

Megdolgozott mindenért, és a sors is kegyes volt vele, hiszen mindig talpra tudott állni, ha az élet rákényszerítette. Szulák Andreával Szily Nóra beszélgetett arról, hogy mennyire fontos számára az anyaság, és mit tenne, ha többé nem csörögne a telefonja.

- Jó 15 éve ücsörögtünk együtt és sóhajtozva elemeztük az életet, a pasikat, a munkát... A világot nem váltottuk meg... Változásaira viszont rácsodálkozunk - újra.
- Kegyetlen. Az én életem olyan, mint egy fordulatokban bővelkedő szappanopera.

- Szoktál leltározni?
- Egyebet sem csinálok. Figyelj, ha valakinek 43 évesen születik az első gyereke, az hogy a viharba ne leltározna? Hogy miért kaptam vagy miért nem érdemeltem ki hamarabb? Azt hiszem, nagyon sok életet éltem már át. Volt egy érdekes "életjáték" a Tivoliban. Egy grafikonra évekre, évtizedekre bontva le kellett rajzolnom az életemet - a fentet, a lentet. Miközben szóban illusztráltam, a színészek eljátszották. Akkor azt mondtam, te jó isten!

- Olyan volt, mint az EKG?
- Teljesen. Csak úgy kiegyensúlyozottan ellenni - nem nagyon volt. És ez a mai napig így van. Mindig megkeresem, hogy mitől lehet hullámozni. Röhejes, de a neten van egy játék, hogy mi a te életfeladatod - na, mit húztam? Dolgozni. És ebben minden benne van. Dolgozni magamon, dolgozni effektíve, és dolgozni az életemben részt vevő emberekkel, embereken... Mindig is így volt, és azt hiszem, így is lesz.

- Gyerekkorodban is így érezted?
- Engem egyedül nevelt az anyám. Nekem több információm volt a számlákról - mire nem jut, mire jut -, de a rendszer eléggé stabil volt. Tudott angolra, balettra, népi táncra járatni, rajzolni - egy csomó mindent fel tudott kínálni. Nem éheztünk, de 18 éves koromig nem vásároltam a Luxus áruházban - inkább az Alkalmiban. Vagy a kéz alatt külföldről érkező csomagokból.

- A szeme fénye voltál.
- Az. És nem is engedem el. Itt van - és nekem ez így nagyon jó. Amikor nagy kérdések vannak, akkor üzen. Fura nem? Súg. Azt hiszem, sokkal intuitívabb vagyok, amióta ő nincs.

- Olyan, mint egy szellemi társ...
- Az. És dermesztő, mert a gyerekemmel ugyanez a viszonyom. Futkározik rajtam a hideg, ahogy ezt elmesélem: Most volt a nagy koncertem - és Babu nagyon anyás. Imádja az apját, de mi annyira egymás darabjai vagyunk, hogy hihetetlen. És elmagyaráztam neki, hogy figyelj, nekem most nagyon kemény hetem lesz, lehet, hogy nem csak akkor alszol bent az oviban, amikor tánc van, hanem máskor is. És ő, aki addig hallani sem akart ilyesmiről, azt mondta, hogy jó... Érted?

- Nem félsz attól, hogy ugyanazt a szimbiózist teremted meg, ami anyuddal volt?
- Nem. Egyet tudok. Ha azt a stabilitást meg tudom neki adni, amit az anyám nekem, akkor nem lesz semmi baja. Fújhat a szél, eshet... A viharok azért vannak, hogy az embert megerősítsék.

- Amikor te éltél át sok vihart, már értetted ezt?
- Én nem éreztem ennyire teljesítménykényszerültnek a világot. Persze zavart, hogy index nélkül beelőznek sokan, de annyira nem, hogy keserű legyek, vagy gonosz. Mert a ma mindig szebb és izgalmasabb lett, mint a tegnap. És nagyon kicsi dolgoknak is megtanultam örülni. Ezért lettem hedonista. Én úgy alszom el, hogy jaj, de finom ez az ágyikó, vagy, de jó ez a meleg zuhany, még akkor is, ha szarul vagyok. Az egész életem a dolgok elfogadása... Ez az alap. Ha nem lehet úgy, ahogy akarom, akkor úgy akarom, ahogy lehet - és előbb-utóbb úgy is elérem a vízióimat. Erőszak, törtetés, taposás nélkül.

- Sikeres énekesnő, színésznő, televíziós lettél - no meg anya! Ennyit tán nem is álmodtál!
- Én soha semmit nem akarok görcsösen. Nehéz erről beszélni, de az anyám vastagbélrákban halt meg. Úgy tudom, hogy ezt az elengedés képességének a hiánya okozza - a meg nem emésztett dolgok. Anyám sok mindent nem tudott feldolgozni - ami meg is betegítette. Én tanítom magam az elengedésre. Az egészség legyen meg. Legyen ennivalónk, mibe belebújni - a többi olyan változó, amibe nem lehet belekapaszkodni. Milliárdosok mentek tönkre az elmúlt időben, sztár ismerőseim munka nélkül vegetálnak...

- Ilyen szempontból most veled kegyes a sors.
- Nem adta ingyen! Nem vagyok elájulva a jóindulatától, de teljesen kiegyenlített a viszonyunk. És amikor kapok, akkor pontosan tudom, hogy ennek meglesz az ára. Meg is fizetem. Tiszta üzlet.

- Énekesnő ebben a "köztes" generációban alig van. A Keresztes, meg te.
- Mi vagyunk a rendszerváltó nemzedék. Már nem voltunk tiltva, még nem voltunk támogatva, meg voltunk tűrve - na ebből ugorjál ki úgy, hogy nem leszel rögtön celeb! Mert a celebség az, amikor mindent áruba bocsátasz azért, hogy elöl lehess. Piszok nehéz feladat.

- Hol a határ?
- Az ízlés. Mindig úgy gondolkodom, hogy mi az, amit én egy általam szeretett emberről el tudnék viselni mint információ. Abban a pillanatban, amikor már zavarba ejtő terepre téved a dolog, akkor kigyullad a piros lámpa - innentől kezdve nem tovább.

- És ha nézed a celebvilágot? Szórakoztat?
- Nem. Azt a mérvű kiszolgáltatottságot, azt csak kéztördelve, topogva, kínlódva nézem...

- Önmagad kiszolgáltatottságát nem érzed?
- Azért nem, mert én nem ebből állok csak. Voltam lent, és az sem volt annyira elkeserítő. A minap beszélgettünk, hogy mi lenne, ha többet nem csöngene a telefon... A világon semmi. Beállnék mosogatni. A sors időről időre visszakényszerít a nulla pontra. Egy háború után egy egész nemzedék volt képes a nulláról fölállni. Bennem ne lenne meg ez a képesség? Mosogatni derogálóbb dolog, mint kiállni emberek elé és kikenve-kifenve óbégatni?

- Azért valahova mégiscsak pozicionálódik egy művész - és nem a mosogató mellé.
- Karádi Katalin elment New Yorkba ismeretlenül, némán kalaposnőnek. És?

- Boldog volt, szerinted?
- És itthon boldog volt? Ki tudja. Megőrizte a méltóságát, és én ezt nagyon respektálom.

- Ebben a méltóság a lényeg? Méltatlanba ne csússzunk bele?
- Igen. Ez a nőiségemre is vonatkozik, hogy nem szeretnék úgy kinézni, ahogyan most a társadalmi elvárások megkövetelik. Hát nem.

- Én reggel belenézek a tükörbe, és néha felsóhajtok...
- Cicukám, mi ezért megdolgoztunk! Nagyon érdekeset hallottam a minap. Egy operaénekesnő mondta, hogy a popzene a testnek való - a klasszikus zene meg a léleknek. Ez egy mély filozófiai üzenet: van az ember életében egy periódus, ami a testről, a fiatalságról, a szépségről szól. Egy kor után fontosabbnak gondolom, hogy a lélek jöjjön elő. Szerintem a mostani fiatalok nem az én seggemre kíváncsiak, hanem arra, hogy mit üzenek nekik.

- Egyébként ha 2010-et leltározzuk - ilyen 2011-et szeretnél?
- A munkában kiegyensúlyozott, sőt az egyik csúcsévem volt. Mint magánember nem vagyok már ennyire kiegyensúlyozott, mert egyszerűen nem tudok elmenni érzéketlenül a mások nyomora mellett. Iszapkatasztrófa, árvíz... Sok olyan dolog van, ami nagyon nyomaszt.

- Ezek a fájdalmak beépülnek?
- Fájdalomból már nem akarok építkezni! Azt gondolom, hogy mint felépítmény megvolnék. Ezt kéne karbantartani, néha kicsit megfrissíteni. Már nem akarok bizonyítani. Nem hiszem, hogy én ebben az országban még népszerűbb vagy ismertebb leszek. Az még nagyon jólesik, ha fiatalok rácsodálkoznak, hogy jé, milyen jól énekel, jól játszik, vagy jó fej. Igazándiból már csak ez az újdonság, de ez az ő bajuk, mert ők fiatalok, nem én.

- Mi hajt? Mire mondasz igent?
- Itt előjön a hedonizmusom - kell egy élvezeti faktor. Nem mindegy, hogy kikkel dolgozom, milyen körülmények között, és hogy milyen intellektuális kihívás van mögötte. Talán a minőség - ez a kulcsszó -, az még izgat.

- Fogadalmakat szoktál tenni?
- Reménytelen. Épp a karácsonnyal voltunk úgy az anyámmal, hogy nekünk 364 nap volt ünnep, ha azt akartuk. Miért azon az egy napon kell fene módon szeretni egymást? Én a szilvesztert is utálom. Kötelezően önfeledten, csillámporral beszórva kell fetrengeni a gyönyörűségtől? Hát nem! Bármikor tudok bulizni. Ezekhez a napokhoz nincs kötődésem. Persze megadom a módját, mert azt gondolom, hogy a környezetemnek a bolondériáimat nem kell mindenáron lenyelniük, és az ünnep azért van, hogy együtt tudjunk örülni. De nem vagyok olyan konvenciózus, hogy csak akkor. Egész évben tajparaszt vagyok, de 24-én mindenkit a keblemre ölelek - ezt gyűlölöm.

- Te naponta ölelsz - többször is... Végül is tudod már, hogy miért kaptad Babut?
- Mert megérdemeltem. Azt hiszem, hogy alapvetően erre születtem, hogy az ő anyukája legyek. Az összes többi oké, de nem prioritás már. Ezért mondom, hogy ha az kellene, hogy mosogassak, akkor tenném. Könnyek nélkül, mosollyal az arcomon, és ez jó! Ezt nem olyan régóta tudom ám! Rájöttem menet közben, hogy ő megéri. Egyik nap mentem haza próbáról. Olyan fáradt voltam, hogy zsibbadt a szám széle. A gyerek ült a kanapén cumival a szájában, azt mondja - gyere bújj ide mellém és mesézzünk. Átölelte a nyakamat, odahúzott magához, mint egy kisbabát, és ringatott, hogy pihenjek... Nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek. Kicsit sírtam, aztán röhögtünk. Hát csodálkozol, ha azt mondom, hogy minden így van jól, ahogy van?