Sóvárgás a halál után - novellariport

Neudl Erika:
Sóvárgás a halál után

novellariport

Telefonálásunkba egyszer csak váratlanul beúszik egy idegen hang.

-…akkor betűzöm : a, mint Aladár, d, mint depresszió – mondja egy nő, majd elúszik a hang az éterbe.

Nem d, mint Dénes, nem d, mint Dániel, hanem d, mint depresszió.

Korunk betegsége belépett a köznyelvbe. A depresszió egyes definíciók szerint retorikába öntött biokémiai betegség.

*

Bazsala az egyik legvidámabb nő volt a főiskolán, ahová együtt jártunk. Akire, ha ránézett valaki, az életerő, a vidámság a túlfűtött nőiesség, az örömteli, egészséges szexualitás, a színek sokasága, az evés öröme, a csavargás vágya, a tervek, álmok, a jóízű élmények juthattak eszébe. Nekem a jókedvű röhögések emlékét idézte. Én azonban kissé jobban ismertem, hárman laktunk egy szobában. Bazsalában időnként zavar támadt, rosszul, nyugtalanul aludt, hangos suhogással ringatta magát az oldalán fekve, riasztó volt kezdetben erre a suhogásra ébredni. Váratlan volt és nem tudtam hirtelen, hol vagyok, hogy - vagy inkább honnan - kerül ez a zaj az éjszaka csendjébe. Betakargattam többször, mint egy kisgyereket. Reggel semmire sem emlékezett. És nehezen tért magához, nyűgösen ébredt. Morgott, kaffogott.

De hát melyikünkkel stimmel mindig minden? Alapkérdés a pszichiátriában, hol a deviancia határa. Mihez és kihez képest tér el egyes részlet? Önmagunkhoz vagy a másik hasonló esethez? Nemek, életkorok vagy a származás a lényeg? Az egyén betegségét hasonlítjuk össze a kontroll csoportéval vagy éppen az általános populációval? Mi számít hasonló esetnek? Egyes kutatók az ikerkísérletekre esküsznek, amikor egyéni és általános definíciókat próbálnak felállítani. Mi számít hasonló esetnek?

Minden ember egyszeri és megismételhetetlen.
Ő is az volt.

*

Bazsalával a bajok mintegy három éve kezdődtek, úgy 34 éves kora tájékán. Az élet váza addig rendben volt. Diploma utáni házasság egy tünemény állatorvossal, majd még egy diploma. Azt mondta, kisebbségi érzés ellen, mellyel gyerekkora óta küzd. Tódozgatott, majd gyönyörűvé vált tornácos parasztház. Barátok közel és távol, szülők segítsége is kéznél. Mégis pszichoszomatikus gondok, minden alap nélkül. Egy teljes komplex vizsgálat – privát orvosi cég, várakozás nélkül, sok ezerért – megnyugtatóan mindent kizár. Utóbb, ahogy beszélgettünk, miért is volt erre szükség, úgy éreztem, nem megnyugodni akart a lélek, hanem arra várt választ, ugye baj van?! De hát nem volt vagy inkább nem volt körvonalazható. Mégis: pszichoszomatikus gondok minden alap nélkül. De a lélek rejtelme: nem a bajtól lesz szorongás, hanem a szorongáshoz talál konkrét bajt az elme, a test, de legalábbis keres.

*

A pszichiáter, akivel beszélek, így fogalmaz: a depresszió retorikába öntött biokémiai betegség. És halálos. Csak sokan, betegek és orvosok nem veszik kellőképpen komolyan. Nem elbagatellizálható cikkekre lenne szükség, hanem olyanokra, amelyek segítenek felismerni a betegsége, és megfelelő szakemberhez irányítják azt, aki ettől szenved. Még időben. Ismerni kellene azokat a nem depressziónak hitt tüneteket mind, amik vele járnak. Orvosnak és az átlag embernek egyaránt.. Meglepő, de tünete állandó hátfájás, az érdeklődés teljes elvesztése, reménytelenség, alvászavar, tartós, szorongás, ürességérzet, bűntudat, mindenféle képesség elveszítésének érzete, megszűnt szexuális érdeklődés, szótlanság, időnként felhangoltság is.

*

Bazsalánál több munkahelyváltás nyugtalanul, logopédus óraadás másik városba bumlizva, majd mégis ide, vissza, ahol lakik, majd oda, azután vissza. Ésszel minden jó, de legbelül semmi sem. Fogyás, kávé, cigaretta.
Valamitől mindig sokat várni, azután ráébredni, nem ez hiányzott: ez sem hoz megoldást.
Keresni mást.
Keresni valamit, amit lehet kutatni, az pattan-e be a hiányérzetek legójának hiányzó fokába? Feloldást? De mi alól? Menekülés? De mi elől, ki elől? S ami a legfélelmetesebb: még a legnagyszerűbb ajándék sem…
Festeni sem lehet szebb kislányt, mint ami tíz év várakozás, reménytelenség, orvoshoz rohangálás, fájdalmas, félelmes vagy csak kellemetlen vizsgálatok és - tíz évig! havonta megélt csalódások után érkezett. A Lili.
Szőke haj, hatalmas kék szemek, szinte kifordult, párnás, duzzadt száj – anyai gén.
Mára már anya nélkül.

*

Bazsala a gyógyszeres kezelés, a három hetes, klinikai bentfekvés, a pszichiátriai segítség, a szülői melléállás, a férj meleg keze, nyugodt, elfogadó, a hisztit szinte végletekig tűrő szeretete, kislánya szemeinek bíztatása, barátok visszahúzó ereje, és az életbe való visszarángatás ellenére egy hétfői napon, személyre szóló búcsúlevelek megírása után beleült egy kád vízbe és beletette a hajszárítót.
A szerkezet a csodával határos módon nem kapott zárlatot, mert öt óra múlva, amikor rátaláltak, még működött. Keverte és melegítette a vizet, melyben egy jéghideg, merev test pihent.

*

A bizalomnak sajátos formái vannak. Van, aki a pénzét, házát testálná feltétel nélkül másra, ha a legfontosabbat kéne adni. Én a gyerekeimet, a titkomat bíznám Szefire, a barátnőm férjére. Olyan igazi orvos egyéniség. Nyugodt, derűs, erős, elfogadó.
- Nem vagyok lelkizős alkat – mondta annak idején –, de erőt vettem magamon. Próbáltunk beszélgetni. Bazsala nem volt egy könnyű eset. A terhessége alatt párszor olyan állapotban volt, hogy határán voltam annak, felpofozom, de persze ez nem történt meg. Sokkal többet kellett volna talán itthon lennem. És észre kellette volna vennem, hogy a klinika után nem jött rendbe csak eljátssza, hogy megtehesse a végső lépést. A búcsúleveleiben sincs semmi konkrétum. Csak az, amit addig is hallottunk, hogy nem mer kimenni az utcára.

*

Akik maradtak, a férj:
Hogyan tovább? – adódik a kérdés.
- Már nem vagyok szomorú. A kicsiről nem mondok le, nem kerül nagyszülőkhöz. Jól megvagyunk, segítséggel. Csak néha az fáj, hogy aki elválik, az is egyedül van, de ha akarja felhívhatja a másikat, ha végképp nagy gondja van, ha különös öröm éri mégis…. Én már soha…
A mama egyetlen gyermekét veszítette el. Azt hiszem, csak az istenbe vetette hite mentette meg attól, hogy eleméssze magát. Meg a kicsi. Akinek kell, ez anyaféle, nagymama formában…

- Úgy érzem – mondja az anya, mindent megpróbáltunk! Mégis naponta kínoz a gondolat, hogy mit kellett volna tennünk. A legszörnyűbb az egészben, hogy nem volt semmi probléma, a lányom mégis halott. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom miért halt meg a lányom, miért kellett elmennie! Annyit beszélgettem vele, mentem, takarítottunk együtt. Láttam, hogy nagy a baj. Úgy gondoltam, ha rendben lesz a környezete, javul az állapota is. De nem. Azt mondta, azt sem tudja már eldönteni, mit főzzön. Mondtam, főzze meg sorban a szakácskönyv-listát. Ami következik. De nem. Könyörögtem, mondja meg, beleszeretett-e valakibe. De nem. Valami gyógyíthatatlan betegségtől is tartottam. Az se-nem. És hát meglett tíz év gyötrelmes, többször feladott próbálkozás után a gyönyörű lány is, a Lili. A férje, az egyik legaranyosabb ember, akit ismerek. A lányomat, mint a szú rágta belülről valami, és azután ráment. Sajnos, már a tragédia előtt is volt egy kísérlete, mérget ivott, de rátaláltam. Itattam vele tejet, könyörgött, ne vigyük orvoshoz, végül nem mentünk el vele, rendbejött. Állt a sínek mellett is, ezt is elmondta később, de nem volt lelkiereje hozzá. És akkor volt egy pont, amikor láttam, hogy tehetetlen vagyok. Hogy innentől nem tőlem függenek a dolgok. Én szültem a lányomat, én láttam meg először élve. És én találtam rá, én láttam először holtan is. Ott a kádban.

*

Bazsala az egyik legjobb barátnőm volt.
Az a legkevesebb, hogy én mit érzek.
Mégis.
Valami sajátos keveréke kereng bennem az erőteljes dühnek, a lehanyatló szomorúságnak és a tátongó, lebegő tehetetlenségnek. Még nincsenek halottaim, olyan halottjaim, akiket kiszolgáltatott módon szeretek, így nem értem, sehogyan sem értem, mit keres az én egykoron életvidám barátom a hideg földben.
Arca olyan élénk eleven. Lelkem így rakta el önszántából az emlékek polcára. Elménk öntörvényűen választ az élet örvényéből, felejt, színez, megőriz, kiemel.
„Folytatnod kellett volna, Bazsala – ezt írtam a fekete szalagra zsinórírással, arany betűkkel – szerettünk.” Merthogy senkinek sem könnyű, a poklok poklát járjuk mindannyian vágyaink között bukdácsolva…
Harmincöt évnél többet kellett volna szánni arra, hogy …ezt a mondatot egy órai gondolkodás után sem tudtam befejezni. Merthogy mire is?!?

*

Sosem felejtem el azt a péntek délelőttöt.
Ott ült a barátnőm a kanapéján: olyan volt mint egy szárnyaszegett kismadár. Negyvenöt kilóra lefogyva. Mindenre ugyanazt válaszolta, nem értett, nem tudott, és nem fogadott el semmit.
- Hát jó, mondtam, bennem emberedre találtál. Beszéljünk hát a halálról, ha akarod. Mit szeretnél? Mi vonz a halálban? Mozdulatlanul feküdni és egyáltalán semmit sem csinálni?
Ez volt az első igen.
- Szeretnék meghalni. Csak az a baj, hogy én még ahhoz is buta vagyok, hogy öngyilkos legyek…

*

Barátnőm azután az egyik leggyönyörűbb magyar város klinikáján kötött ki. A pszichiátria hosszú folyosó temérdek rémes, szánalmas, szomorú, döbbenetes és siralmas emberi sorsot vett körül csempéi hidegségével, szobánként hol többet, hol kevesebbet.
Az egyik szobába benézve, a régi, kedves arcot kutatva, két nőt pillantottam meg. Egyikük mosolygott is, a másik megadóan nézte a beszélőt. Sosem láttam még ilyen mérhetetlenül szomorúan mosolyogni valakit. Az izmokat a nevetés begyakorolt mozdulatai húzták szét, de végeredmény szánalmasan szétmaszatolt látványt mutatott, melynek semmi köze nem volt a mosolyhoz. Egy mosolyra húzott száj, aminek következtében az arc nem nevet.
Ő távol, a folyosón szívta cigarettáját, nem sokat beszélgettünk. Miért is mentem? Lelket önteni belé? Nem voltak illúzióim. Pszichológiai szigorlat miatt sokat tudtam a betegség válfajáról, tudtam, nagy baj is lehet. Miért is mentem? Megtudni valami…valamiféle titkot erről a szörnyű mélységről, ami felülírja az anyai- és életösztönt? A két legerősebbet…
- Tudod – kérte -, minden emeleten egyre súlyosabb esetek vannak. A harmadikon van a zárt osztály. Segíts, oda semmiképp nem akarok feljutni. Érdekes, hogy ezt a szót használta feljutni. A karrier szamárlétráján szoktak egyre feljebb és feljebb jutni, itt betegség mércéje lett.
Ez volt a lényeg, hogy oda ne. A benne megfogalmazódott agresszivitásról nem lehetett lebeszélni. Az öngyilkosság nem más, mint önmagunk ellen fordított agresszió.
Miért is mentem?
Csak figyelni tudtam, adni már nem.
Elképesztően megrendítő volt, amennyire már nem volt befogadó.
Megcsapott az, hogy az élet és halál paripájának gyeplője kizárólag az ő kezében volt. Nem vehettem el semmit, de nem is tudtam adni a magaméból.
Nem tudom, hogy kerültem haza.

*

A diplomaosztóról egy színes képem maradt meg, ő és én, a két szőke lány hatalmas piros szegfűcsokorral a kézben. A két profil párhuzamosan egymás mellé-mögé illeszkedett a képen, rajzolni sem lehetne szebben. Egyikünk sem vidám, mint aki fél attól, ami vár rá. Vagy tán azt temettük, ami elmúlt? Két nevetés közt egy magunkra maradt perc? Nem tudni már, milyen pillanatot lesett el a kamera.

*

Csütörtökön egy telefonhívást kapok barátnőmtől, Bazsalától.
Még a bajok előtt valamikor.
Vagy már bajokban nyakig csak még nem annyira?
Információ értékű bágyadt hangszín, lassú hangsebesség, pillanatnyi vagy annál inkább hosszabb szünetek. Beszélgetésünk közben egy súlyos mondat?
- Te, Era, én már az öngyilkosságra is gondoltam.
-
Évekkel ezelőtt megtanított egy könyv az első és legfontosabb szabályra, amit a környezetnek tudnia kell a depressziósokkal kapcsolatban: ilyenkor sosem szabad azt mondani, „szedd össze magad”. Mert éppen erre képtelen a beteg, elhagyja magát, széthullik. Konkrét okot mégis képtelen megjelölni:
- Nem tudom, nem merek kimenni az utcára, félek az emberektől, nem akarok élni.
- Miért félsz az emberektől?- faggattam a félelem természtrajzát.
- Hogy kérdeznek valamit és én majd nem tudok arra válaszolni…Buta vagyok, azt hiszem.
- Majd látod, amit kérdeznek, ezt nem kell előre megtervezned…
- Félek…- sóhajtotta inkább, mint mondta.
- Mi a legrosszabb?
- Nem tudom. Képtelen vagyok dönteni.
- Miben?
- Már azon is két órát gondolkodtam, mit főzzek, végül nem tudtam eldönteni.
- Szeretnél aludni?
- Nem tudom.
- Elmenjek?
- Nem tudom.
- Jó lenne, ha beszélgetnénk?
- Nem tudom.
Pontosan tudtam, egyedül már nem mászik ki ebből.
- Keríts szakembert – szögeztem le a lehető legrövidebben.- Segítek sok-sok címmel.
- Nem tudom…
- Szeretnék elmenni. Mehetek?
Csend.
- De hát mi bajod?!?
- Nem tudom.

*

Sosem felejtem el azt a pénteket.
Már előző este nem volt kérdés bennem, hogy magam számára megírt szabadúszó napirendemet fenekestül felforgatom, lezárok, abbahagyok vagy megszakítok dolgokat, mindegy is most ez, és reggel kocsiba ülök. Korán. Elsőként.
Amikor behúztam a bal lábamat az autómba, hogy odategyem a fék fölé a lábfejem, hogy induljak már végre, rossz előérzet vett rajtam erőt.
Vajon mire megyek.
Sosem felejtem el azt a pénteket.
Kicsi, törött szárnyú madárként gubbasztott barátnőm az ágy szélén, nagyon soványkára lefogyva, keze megadóan, mozdulatlanul, összezárt térdén pihent, arca sápadtan vagy inkább szürkén?... fénylett, és egy távoli, alacsonyan lévő pontra meredt – aki nem hisz már semmiben, lefelé néz -, és szinte sóvárgott a halál után.

(igaz, személyes történet alapján íródott)