Dunnadal

A boldogságok közös vonásának keresése a boldogságok tovarebbenő madarainál

Van egy boldogságtörténetem a lélek regényében.
A dunnatörténet. A Dunnatörténet.
Nem is tudom, miért kell írnom róla, kinek-minek kell kibontanom a megélés leírhatatlan formájú burkából, újból megszagolnom és megszagoltatnom a belső illatokat... Talán magamban kell dominózni ezekkel az emlékekkel...
Hiszen soha nem értem meg, miért életem legszebb emléke az, éppen az a pár történet, ami később vágyakozva és fájdalmasan-szépen bukkan fel - maga az emlékezés is éppen olyan váratlanul és felkészületlenül ér, mint a boldogság rebbenő tüneménye maga. A súlytalan pillangó leszáll és a pillanat varázsát bocsátja rám, legyen az vidám vagy jelenléte a gyomorszáj körüli, gomolygó, szorongató.
A boldogság-emlékeket nem kell keresni önmagunkban, maguktól mutatják utólag különleges illatukat, ízüket. Olyanok, akár a vihar utáni kápráztató, furcsa-fényű, derengő majd eltűnő hangulat, rémisztő megfoghatatlanságukkal, megfejthetetlenségükkel.

Régen volt.
Kicsi gyerekekkel érkeztünk egy tanyára, négyen, a család. Mi szülők, fiatalok és még bohémek, mindenre nyitottak és vidámak, már csalódottak, de még reménykedők.
Régi, gyökerekkel tűzdelt kapcsolat volt az ott, a tanyán lakókkal, még az egyetlen és végzetes szerelmünk időszaka is belevegyült emlékükbe, ezért biztonságot, izgalmat hozott, és az édes rátalálás ízével bíztatott.
Mint amikor visszamégy gyerekkorod helyszínére, az érzés és a látvány szinte genetikai, csak ott, csak akkor, csak rád jellemző, és rendkívüli. Egyszóval ismerős. Pedig egy olyan helyre igyekeztünk, ahol még sosem jártam.
Romantikus, alföldre jellemző párhuzamos nyárfasor szegélyezte az utat, ami a tanyára vitt. Nyílegyenesen nyújtózkodtak, hatalmasan magasan - fák nem szoktak ily merészen pipiskedni -, bár most mindez nem a kis lény nyomorult érzését hozta magával, nem a hangya érzését, mint máskor, nem! hanem az együttlét örömét, a várakozás izgalmát és az egyszerű délután biztonságos ígéretét, óriások között.

Hűvös volt - fontos a történetben ez is -, a hótünemény érkeztét reméltük, bár korán érkezett volna a késő őszben.
Rendíthetetlen fiatal anyai büszkeséggel fürdöttem meg újra-meg újra-meg újra gyerekeink szemének innen-onnan összehordott ismerős vonásaiban, azt hiszem, minden anya végtelen teljesítménynek érzi pihés kibújt kiscsibéit, s ezt a ki nem mondott örömöt minden szembogár-találkozásban végtelen első-újdonsággal nyugtázza. Ennek az élménynek se vége, se hossza.
Szerencsém volt azon a napon, fáradt sem voltam, pedig gyerekeim érkezésének ezer öröme és kilencszáz édes átka közt az első átok volt a világgá kergető nemalvás rémséges réme. Már négy éve - igen, négy éve - nem aludtam végig egyetlen éjszakát sem, amikor állva, rántás-kavargatás közben szunnyadtam meg, mint a lovak, állva, miközben a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes lisztes massza füstölögve odaégett, hogy még idejében jelezze bűzével, hogy ismét ébrednem kell...
Most, a nyárfák tövében éber voltam és éles.

A házhoz megérkezés semmilyen látványa nem hozott csalódást, pedig alkatrész és traktormaradványok csúfították az udvart, reménytelen és semmitmondó rozsdás alkatrészek hevertek szanaszét. Növények és fák szabálytalan burjánzásával gabalyodtak egymásba, képtelen sokféle állat rohangált és álldogált. Most minden a vidámság szemüvegén át szűrődött felém. Kecskék is voltak, mókásak, barnán-foltosak és barátságosak, a bakok rendíthetetlenül nyomakodtak, bárhova is álltál, a csípődnek szegült egy, hogy nevetve tarts ellen.
Azt hiszem, szinte minden maszatos volt, mint minden tanyán, de most felelősség nélkül viríthatott, könnyedén, mert ez a kosz most másé.
Az estére, bent, nem emlékszem jól . A talán fehér kemencés konyhában a háziasszony vacsorát főzött, s bár nem esett szó ilyesmiről, de tudtam, hogy szeret bennünket, mint én őket. Arra emlékszem, valami jó levest kavargatott, nincs is jobb, mint valahová eléhezetten megérkezni, és enni egy paraszttál jó sűrű levest, kenyérrel. Más nem is kell. A jó leves étel, ital, erő, békesség.
Mi nők összetartottunk, hogy a férfiak kint, dicsekedjenek és vállon veregethessék egymást, mire is vitték. Valamit megszereltek.

A gyerekek fel-felmásztak az ölembe egy kis biztonságért, a nyakhajlatban megbúvó ismerős anyaszagért, azután le-lecsúsztak egy kis kalandozásért, egyre messzebb. Nem is volt más dolgom, minthogy szabadon hagyjam e kötődés és távolódás arany fonalát éppen úgy, ahogyan azt ők szeretnék. Ezt kérik később, kamaszkorban is. Légy mellettem, de hagyj békén.

Csak két szoba volt...
...a szám is kiszárad, ahogy a lélek vetítővásznára feszül az emlék...

Az egyikben egy valószínűtlenül nagy franciaágy volt. Rajta egy olyan hatalmas dunnával, amilyet még soha életemben nem láttam, kézzel készítették, tömték és varrták rá a talán halványkék kockás huzatot. Ez lett kijelölve családi fekhelyül nekünk.
Ez az egy - mindannyiunknak.
Sötét volt. Petóleum lámpa égett - mi más is éghetett volna? Amíg kint készült, cihelődött a tél, a csendesen duruzsoló aranykályha katlani, körülölelő meleget ontott itt bent, amiben ájultan rogytak édes álomba a gazdag nap után a gyerekek. Utoljára még, amikor a jó illatú flanel overállba bujtattam őket, a kopasznyakú csirkén nevettünk, azt kérdezte a fiam, hogy miért hagyta magát kitépkedni. Hülye vagy, replikázott rá a lányom, nem kitépkedték, az olyan. Jó randának született, akkor ez!, motyogott maga elé döbbenten a fiam, akkor kezdte sejteni, hogy ilyen képtelen és értelmetlenül vörös ronda, szottyadt bőrdarabok is vannak a világon, mint a kopasz nyak.
A gyerekek ragaszkodtak, hogy bújjak velük ágyba, talán az idegen hely tette. Sokszor kis jelekből megérezni, hogy számukra most valami apróság elengedhetetlenül fontos. A másodperc töredéke alatt ráálltam a dologra, egy mosollyal nyugtázva.
Örültek.

Kézzel fogható volt, ahogy a zajok átalakultak csenddé. Csak annyi, mint amikor egy lépcsőn lejössz, s a zajból a csendbe érkezel. Minden lépcsőfokkal egy zajocskát hagysz magad mögött, végül a csend mélyére lépsz.

Én középre feküdtem, a gyerekeim a bal oldalamon voltak, „lábtól-fejig” mint a sok gyerekek a szegény házban. Párom a jobb oldalamon a hónom alá kucorodott, és valahogy, ők hárman egyszerre aludtak el. Nem is elalvás volt ez, hanem valami váratlan és önkéntelen súlyos félrehanyatlás, amit a biztonság táplált.
Egy sóhaj szakadt fel belőlem. Ez a sóhaj zárta volna le a napot, mint a jó gazda, ki elvégezte dolgát, mikor bezárja a karámot.
Egyedül voltam, józanul, csöndben és sötétben.
És akkor, váratlanul valami áramlás kezdett erősödni bennem. Meg akartam mozdulni, azt hiszem, de éreztem, hogy mindhárman nekem dőlnek álmuk súlyával, mindenütt és mindenükkel. Testem hatalmas sziámi testté vált, mintha egyszerre éreztem és mozgathattam volna mindahány hozzámtapadt testvérkémet, egy szívvel, egy tüdővel, egy elmével, egy féle salakkal.
A pillanat ettől olyan törékennyé, tűnékennyé és olyan gyönyörűvé vált, amiről pontosan lehetett, nem is érezni...tudni!, hogy soha nem volt és többé nem tér vissza. Egyszerre éreztem négyünket, akik szerettük egymást. Egy pillanatra úgy tűnt, én vagyok a felelős azért, hogy megtartsam, megőrizzem ezt a váratlanul érkező káprázatos tüneményt. Mintha birtokoltam volna valamilyen váratlanul ölembe hullt kincset de felelősséget is.
E pillanat varázsát sosem fogom elfelejteni.
A döbbenet, az öröm színei és a megtartás vágya keveredtek egymásba, sosem volt egyszeri egyveleggé. Egyszerre volt kristálytiszta és valószínűtlen ez az egész. Jelentéktelen és jelentősen fontos, boldogságos és sírnivaló. De mindenek felett gyönyörű.
Ha pillanat van, amiért érdemes élni, akkor ez az volt, ezt csak én tudom. Sok évet vártam rá és sok évig vágyakozom majd még.
Ilyen a tünemény.
Sosem tudod meg, mikor érkezik, mikor jön és mikor megy, mitől érkezik és mitől száll tova. Kinek és miért éppen az.
Pokoli meleg volt, szomjaztam. A hatalmas dunna közepén áhítattal és mozdulatlanul őrködtem a pillanat szépségét, egyre kilátástalanabbul küzdve az ébren maradásért. Már nem emlékszem, de úgy alhattam el soká, nagyon soká, zsibbadtan, vizesen-csatakosan és nagyon-nagyon boldogan.