Útszéli koszorúk - Megjelent METRO újságban

Neudl Erika novellariportja:

Vihar utáni furcsa, káprázó, de izgalmas derengő fényben autózom a Dunántúlon. A hírek és a rémesen nyomasztó reklám kirekesztettségében csak cd-ről forog s zene, sebesen. Kedvemre való minden a csendben autózáshoz.

Egy pillanatara mintha kibillenne a kanyarban kedvenc napsárga kis autóm jobbra, de csak a másodperc tizedrésze a csöpp diszharmónia, amikor a még éberebbé vált pillanatban balra korrigálok, s közben megpillantok egy fára szögelt koszorút. Afféle útszéli sebhelyet.

Parányit összeszorul a mellkasom vállal egy vonalban lévő szintje, valaki száguldott itt korábban, aki ennél erőteljesebben kibillent jobbra, mint ahogyan én.

Orbit zenéje súlyos, üreges hangulatba ránt le, egyértelműen temetés-zene vagy inkább, búcsúzás zene, miközben olyan gyönyörű, szinte a szívem facsarodik bele.

Olyan hirtelen érkezik az együtthatás, hogy felnyögök. Egy pillanat alatt úgy döntök, meg is állok, és a napfényes kedélyes autózásból egy perc alatt gyászzenével aláfestett megemlékezés lesz, egy idegen halál helyszínén.

A fa törzse rosszat sejtetően, csúnyán összezúzva. Isten látja lelkem, hogy igaz: még be is borul hirtelen az ég.

Ízléstelen műanyag vásárfia a koszorú, görbe százas szöggel a fán, mint a legtöbb ilyen, rémes, csúf-zöld, élesre sorjázott műanyag karikán, színehagyott fehér virágimitációk, amelyek mintha összefolytak volna az esőtől, de hát ez képtelenség. A műanyag vízhatlan. Annyira virág-szerűtlen ez a tákolmány, csúf összhatással, hogy eredeti funkcióját szinte teljesen elveszíti.

Vállmagasságba kitettek ide is egyet. Ha már illik.

Az útszéli halál helyszínein a folytonos jelenlétet, emlék-felügyeletet, az állandóan égő gyertyák fémjelzik. Újból és újból értetlenül állok az útszéli koszorúk fura, erősödő divatja előtt, ahol a halál helyszíne lesz a gyászé a temető vagy a szív helyett. Vajon miért itt kell emlékezni a halottra, miért nem a szívünkben, vagy a temetőben vagy a nappaliban, az urna előtt állva? Miért fontos, hogy éppen ott tegyék nyilvánossá a megváltoztathatatlant, ahol kis asztalka is került a poros műanyag tokban pislákoló gyertyalángnak. Meddig emlékeznek itt vajon az elhunytra, mert emlékezni mindig muszáj persze.

Vagy ahogy gyerekkori barátnőm édesapját – kérésére - szétszórták a kedvenc dombján, hogy elvegyüljön emléke a széllel. Mert ezt kérte, élete természetvédő biológusként telt el, halála a természetben telik-múlik.

*

Újabb koszorút látok. Valahogyan kapcsolatba szeretnék lépni Dunakeszin a hozzátartozókkal, de nem tudok neveket, sőt azt sem, pesti vagy itt lakó volt az elhunyt. Levelet teszek hát egy palackba, hogy elérjem, akit szeretnék!

Ráadásul most a hozzátartozóktól szeretném „elkérdezni a koszorú történtét”, hogy első kézből halljam a történet igaz verzióját, amit annak idején nem láttam a tévében sem.

A telefonom még aznap este megcsörren. Egy női hang kérdezi, mit jelentsen ez a levél az üvegcsében édesanyja keresztjénél az út mentén, és ki vagyok, mit akarok. Parányi feszültség keletkezik bennem, hogy jól szólaljak meg, nehogy elriasszam a kincset érő találkozást, az „újságíró” szóval. Végül abban maradunk, hogy ők jönnek hozzám, készségesek, barátságosak.

A történet torokszorító, férj és feleség egymásba szőve mesélik el az utálatos esős napot, egy október 25-ének tragikus hajnalát. A házgyárnál leszállva a buszról a két hölgy munkába indul, és a négy-hat sávnyi széles út felénél állnak meg, a radírozott szakaszon, hogy az egyik oldal forgalmát megjárva a másik oldal forgalmát megvárják. Azonban nekik jobbról, a sötét semmiből buszt előzve éppen őket gázolja el egy húsz éves fiú, tán tejet szállítva.

A kiérkező rendőrök csak egy testet látnak, ami jócskán arrébb röpült, vissza a megjárt sávba, és a buszon ülő több szemtanu, és a söfőr szerint rajta három autó hatalmas zöttyenéssel át is gázol, majd továbbhajt. Őket – jogilag cserbenhagyókat, 6 év börtön árnyékával - sosem találják meg.

Azonban egy órai helyszíni szemle után, miközben pirkad, a helyszínelők egy ismeretlen, oldalára billent gazdátlan cipő másik párját is elkezdik keresni. És megtalálják a másik halottat a magas fűben, az árokban, harmincnyolc métert repülve a hatalmas ütközéstől, a nyolcvan kilométer-per óra sebesség kövekezményeként. Egyszerre halt meg a két 55 éves hölgy, aki fura mód egy nap különbséggel született egyazon évben, másutt, de az élet összehozta őket. Majd a halál is.. Döbbenetes ezoterikus találékozás. Egymás mellett az út szélén a keresztjük, egymással szemben.

- Miért itt a megemlékezés, miért nem a temetőben vagy otthon? – firtatom azt az alapvető kérdést, ami a riportra késztetett.

- A korházban is sokan meghalnak, ott még nincsenek koszorúk. – ábrázolom kiváncsiságom okát…

- A korházi halált az ember várja – kezdődik el a furcsa beszélgetés, de valahogy végig nem szomorú a párbeszéd végig köztünk. A másik halott hozzátartozói tették ki először a keresztet, akkor tettük ki mi is. - Úgy érzem, édesanyám ott van jelen, ott még élt, ott találták meg a fűben. Kezdetben minden nap kimentünk, úgy éreztem, ott kell lennünk, gyertyát gyújtottunk, égett egész nap. Később keresztet állítottunk. Azelőtt én is olyan közömbösen mentem el útszéli keresztek mellett, de ma már idegenek útszéli emlékhelyén is megállok, mert tudom, mit jelent az, ha az ember elmegy reggel és soha többé nem jön haza. Később már nem mentünk ki minden nap, de mindig volt ott friss virág csak az idegen elhervadtakat nem dobtuk ki, nem akartuk…mert azt nem tudtuk, ki tette oda.

- Mikuláskor kivittem egy kis mikulást, később sorban ott volt a többiektől a többi kis mikulás is. Húsvétkor a kicsi nyulak követték a többiek. Valahogy csak fehér gyertyákat érzem odaillőnek, a színes gyertyákat bohócosnak és illetlennek érzem. Zavar a kiírthatatlan nagy fű, és féltünk, hogy a hókotró majd kárt tesz benne, de nem.

-

Hogy éled meg a történteket?- kérdem. - A szemben lévők bosszúállók a gázolóval szemben, addig nem nyugszanak, míg meg nem büntetik a gázolót.

A szemben lévő koszorú gazdái nem itt tartják fontosnak a gyászt, kicsit el is hagyták, a sír nagyon szép. Mi talán azért is ide jártunk ki, mert télen este bezárták a temetőt, ide meg kijöhettünk bármikor. - Tudod, ez olyan, mintha szobrot emeltünk volna oda, ahol anyósom utoljára kóborolt. - veti közbe Tibor. - A monda szerint a szoborban megnyugszik a lélek. – egészíti ki a lány.

- Mi volt az utolsó napon, amikor még élt a mama? Azóta megnyugvás? Félelem?

- Nem szoktunk ilyet tenni, de akkor vettünk a cukiban sütit és felvittük. – mondja Tibor, aki maga is sofőr és kifejti, hogy ez az élet rendje. Időnként vannak balesetek. – Beszélgettünk a mamával, jó hangulat volt. - Elbúcsúztunk anyától, veszi át a szót a fiatal feleség, és akkor láttuk őt utoljára. A halála után végig kemény tudtam maradni. Nem sírtam sokat. Sokan kérdezték, el tudom-e engedni, de nem tudom, mi az, elengedni. Hogyan? Miből érzem? Mi az, ha nem engedem el? Nem értem ezt igazán….mostanában egyre jobban hiszek a lélekvándorlásban és a szellemekben, és nagyon félek, egyszer megjelenik anya. Ettől rettentően félek!

- De miért?

- Hát mert meghalt! Azt hiszem, elkezdenék nagyon futni vagy nem is tudom, mi lenne…

Egy kisváros összes határában találni koszorút. Beszélnek a „faluban” ezt is azt is. Város ez már, de egymás között csak falunak becézik a helyiek. D. határában azonban - délnek mutatva - a helyiek által ismert tragédia helyszínén virítanak a virágok. 

A állatmenhely előtt egy kicsúszás-veszélyes kanyarban ketten zuhantak ki a kocsiból a kemény aszfalt útra, egy szerelmespár két tagja. A fiú túlélte, a lány halott. A fiú hosszú, az orvosok számára esély nélküli, több hónapos kómába zuhant. Szülei számára egy percig sem volt reménytelen, sok hónapos kómája után rendkívül lassú testi és lelki folyamat után ugyan megtudta, hogy a szerelme nem élhette túl az esést, de nem tudható biztosan, mennyire fogja is azt fel.

Lilla - a elhunyt pár lány tagja - útszéli kegyhelye, halála óta kis, szabályosan bekerített kerttel, többnyire fehér virágokkal virítva, gyönyörű élő virággal figyelmezteti az élőket az életre és a halál felemelt mutatóujjára.

Kivirított egész télen a hóból. A védő fémkorlátot átlépve karéjban árvácska, gyertyák és dália, tulipán, nefelejcs. Laura szülei három lány közül legidősebbtől búcsúztak el mit sem sejtve egy szerda délután, és gondolatban már tervezgették a felnőttségbe forduló tizennyolcadik szülinapot. Lilla azonban – egy hét hijján - ezt nem érhette meg. Szülei vígasztalhatatlanok. Ez, érdekes mód valahogy a virágok hajthatatlan rendben tartásáról lerí a pillanat alatt elsuhanó számára is. Valahogy az az érzésem, nem engedik el a kislányt, annyira itt van. Naponta arra járva a jelekből mindig konstatálható, hogy valami makacs, el nem múló gyászoló dacnak tűnik a mindig friss virág, a talán egyre nagyobb bekerített kis kert, a gyertyák. Látható a család anyagi áldozatvállalása is, ha a többi gyerek kerül, amibe kerül Laura is megérdemel ennyit. Parányi, puha-plüss bundájú kismackó is lóg egy rég-volt csokorról. Púpos, meggörnyedt háttal néz le földre, valamikor, szebb időkben sárga lehetett. Kitől származhat? A legkisebb testvértől? Gyermeki áldozatnak képzelem el, a kedvencet adni a halál helyszínére, szeretet a maga szintjén. Azt adni, ami a legkedvesebb. Ennél az útszéli kegyhelynél sosem reagálnak azután a palackba zárt üzenetemre, de nem folyamodom cselhez.

A gyásznak pszichológiai szempontból stációi vannak. Ez a gyász-munka. Aki nem boldogul egyedül, szakember sokat segíthet abban, hogy mit engedjen el, mit hagyjon magában megélni, de a megfordíthatatlan folyamat, hogy szerettünk nincs sehol, bárhol is keresnénk, mindenképpen roppant nehéz lehet.

Van, aki belepusztul, belerokkan, rámegy. Vannak eltérések a gyász intenzitása, hosszúsága, mélysége és így a stációk hosszúsága között mindenképpen, de sok azonos vonás is fellelhető benne.

Az acéltermelésnek és a halál-feldolgozásnak is van statisztikája. Kezdődik a felfoghatatlannal, amikor tudja vagy sejti a családtagját, barátját elvesztett, de legbelül igazából hitetlen. A racionalitás és az irreális kegyetlen harcba száll. Sok gyászoló szájából hallani: bárcsak még egyszer láthatnám. De nincs „mégegyszer” csak „sohatöbbé” van. A pszichológiai gyászmunkában a kétségbeesést követi az önhibáztatás, önvád…ha akkor nem hagyom ott, ha felhívom telefonon, ahogy terveztem, ha nem veszek vele össze, ha – akkor. Végül a stáció utolsó mozzanati: az elfogadás, gyászolás, elbúcsúzás, elengedés.

Cooper Nagy Mária pszichológus siet a segítségemre a pontos gyászfeldolgozás szakaszokkal :

1. tudomásulvételtől való elzárkózás

2. Az érzelmek feltörése

3. A keresés, megtalálás, és az elválás fázisai

4. Új viszony saját magunkkal és a világgal.

Nyomasztóak a lelki restanciák gyászolóra zúduló kérdőjelei. Ennek jellege, válfaja annyi, ahány féle az ember maga. Nem mondtam meg neki, hogy ki akarok békülni, nem mondtam, hogy szeretem, nem köszöntem meg, amikor segített, nem vigyáztam rá jobban, pedig megérdemelte volna, nem utaztunk el, pedig évek óta terveztük….

A halál tanulságai az élet minőségének a kérdését firtatják. Pusztitótűzbe kivánva halogatást. Most élj! A most hatalmát tanuljuk a halál hatalmától.

*

Tele a média is, és az internet használók tudják a leginkább, a kéretlen körlevelek tucatjai figyelmeztetnek – többnyire érzelgősen, ritkábban színvonalasan és értékesen – hogy hogyan kellene jobban, okosabban, másként élni.

Figyelmeztet bennünket, hogy meghalunk és a halál árnyékában próbál rászorítani minket, hogyan éljünk, emócionálisan és mentálisan még és még sokkalta értékesebben. Ráadásként ezzel egy újabb csatornán zilálva mindannyiunkat, mit nem csinálunk még jól. Ezek az interneten, a másodperc tört része alatt sokszorosítva (és fantasztikus tarifa-kedvezményekkel) száguldó körlevelek nem szólnak arról, hogy akit nem szeretünk jobban, és nem tépünk az élet viharából aznap mégis egy kis tépésnyit, nem is mindig méltó rá.

Csak a lelkedet kopasztják meg azzal kissé még jobban, TE mit nem tettél meg. Nem szólnak arról, vajon mit is kezdjünk azzal, ha a közeliek okoznak váratlan nagy fájdalmat, ha a testvér, az anyós, a gyerekek apja válik valamilyen módon fantommá.

Csak arról szólnak, hogy gyerekedet, anyádat, apádat nem szeretted eléggé, és elszúrtad, mert nem beszélhetsz a nagyival már soha többé arról, amit csak ő tudhatott. Pedig a nagyi elmesélhette volna a családfát rendesen, de leginkább arra lenne szükséged, hogy mit tett és nem tett a mama a legínségesebb időkben. Ő hogyan élte túl a reménytelen életfordulatokat. Merthogy ínséges idők mindig is voltak vannak és lesznek. Testiek, vagy lelkiek. Tanulni jöttünk…

*

Halálra ítélt híres emberek írnak végelszámolós körlevelet az interneten, az élettel „végelszámolva” és végelszámolódva, még így, a vége előtt, utoljára vagy majdnem utoljára. Ezek a levelek kurflis útvonalon akár többször is megérkeznek az „emil” csőpostán, azaz az interneten.

Gárcia Markez is búcsúzik, rákos. A világhírű grafománoknak tehetségük van az íráshoz, és ahhoz, hogy pazar íráskészségükkel profin, élesen, kristálytisztán, lélekbe markoljanak, amiért nem ültél többet mezítláb csak úgy egyszerűen a fűben többet. Arra bíztatnak, a kis dolgokkal, mint állás elvesztése, egy ház eladásának kényszere vagy azzal, ha szerelmünk elhagy, ne foglakozzunk. Csakis a jelentősebb eseményeket vegyük észre, hogy kipattannak a rügyek, nyugodtan megehetünk egy tál epret a vízparton. Lélek és természetgyógyászok gyötörnek az „élj a mának”, a fórumokon topikok nyílnak erről, elhaló vagy felsarjadó, izzó topik-virágként. Hogy a halál árnyékában éljünk, mert az élet halálba fullad előbb-utóbb.

*

És minden be nem következett esemény örökre az enyészeté. Örökre. Pedig, ahogy az egyik alany fogalmazott: a gyötrő és könnyen kórossá válható önvád az egyik félelmetes veszélyforrás, megbetegít, elemészt, … és leginkább egyedül marad. A gondolatban gomolygó önreplikákat senki nem állítja le, addig zakatol az agyban a verkli, amíg gátat nem szab ennek tulajdonosa.

*

Minden útszéli halottnak lesz egy koszorúja és mindannyiunknak lesz egy halottja, ha egy élője is volt valaha. Életünk egyesek szerint felkészülés a halálra, és aki megbékél az élet végével, és a halál elejével, tán szerencsés. A halottaink is megtanítanak tán valamire, jó esetben egy jobb életre. Az élők kicsit belehalnak mások halálába, minden gyászba, egyenként és egyre inkább, de menni kell tovább. Van-e élet a halál a halál után? Sokan foglalkoznak ezzel. Feldmár András, méltán világhírű, külhonba szakadt magyar pszichiáter filmjének címe viszont mindennél találóbb: Van-e élet a halál előtt?

Tán ez a lényeg az éltető életet tekintve. Némelyik útszéli tragédia helyszíne lassan alább hagy, elmaradnak az élő virágok, és valami időrágta koszorú-sebhely marad a hírtelen befejeződött élettörténet utolsó helyszínén.