Előszót Irok Gámentzy Eduárd,a költő

 Gámentzy Eduárd
költő
született: Zirc, 1963. február 19
Írásai az Ezredvég, a Megint Nyugat, és a Menora c. lapokban jelentek meg.
Kötete: Holddal takarózni (2008)
A dunapART café Művészeti és Irodalmi portál egyik tulajdonosa , jelenleg Budapesten él.

Neudl Erika:
Hazudni szépet
Előszóféle – szemelvények Gámentzy Eduárdról
„A Kistáskás versember” ?

Kapcsolatunk Gámentzy Eduárddal…egészen rendkívüli módon kezdődött. A www.közkincs.hu versportálon, ahol a verseink és betűink találkoztak, annyira elámultam különös tehetségén, azon a titkos módon, ahogy a versek megérintettek engem, hogy egy hozzászólásban, magam sem tudom, hogy, s miért – még látatlanul és ismeretlenül, előzmények és benyomások nélkül azt mondtam neki, hogy szeretnék előszót irni a versihez!
Miután kéretlenül bogozgattam, ízlelgettem sorait, szó-képeit, érteni akartam, versei mitől olyan szépek,...szóval hirtelen felajánlottam, hogyha egyszer kötete lesz, írnék előszót.
S ím.
Épp előszót írok.

*
Nem tudok Eduárdról röviden írni.
- Kapcsolatunk, Eduárd, nem olyan, hogy udvariasan és hűségesen vállon veregesselek. Nem tudok belekezdeni egy gondolatba úgy, hogy már azonnal be is kelljen fejeznem. Kérek egy fejezetet a könyvedben, hogy belelubickolhassak a gondolatokba, amiket Te váltasz ki belőlem.

Félelmetesen mély, erős, iszonyú sok rétegben megírt, ám egyszerű, érzékeny verseit hogyan is lehetne egy kévébe fogni?!?
Nem tudom összegezni, összegyűrni, leszűkiteni, nem akarom sematizálni.
Nem akarok, és nem is akarhatok mást, mint innen-onnan – mélységes irigység közepette – fel-, és kiemelni olyan szavakat, szókapcsolatokat és gondolatokat, hatásokat és szenvedélyeket, amelyekért nem csak most vagyok odáig, hanem bizton’ tudom, évek múlva is odáig leszek. Néha…ki tudja miért, pontosan érezzük, megérezzük, ha az életben megkaptuk a legjobbat és a legrosszabbat, bár nem tudhatjuk, mi vár még ránk. Eduárd versei a jövőben is fognak tetszeni és Eduárd egyre jobb és jobb versket ir…

*
Így – akár a franciáknál a cédulázó realizmus idején -, kis kártyákat írtam Eduárdról - bekezdések formájában-, és azokat úgy, és olyan sorrendben húzza elő az olvasó, ahogy azt akarja. Eduárd jön-megy az ember életében, ő egy „kistáskás versember”, ami annyira tetszett neki, hogy egy darabig a neve mellett ez volt az interneten…így hát legyen ez az előszó is egy ilyen széthullt marokko-játék, s hogy ki is ő…marokkó-pálciákáit szálanként húzogassa ki az olvasó. Kedvére.
A versek is ilyenek lesznek, ez a vers természetrajza. Ott olvasható, ahol kinyílik a kötet…

*

Gámentzy Eduárd versei nem „vannak” csupán, nem felolvassák őket, és nem olvashatóak, hanem felsajdulnak.

*
Különös, nehéz, és terhekkel teli életében tehetséges – író ember – apja, akinek a földtől egy méternyi a kötete, s egy gonosz ember révén mind odaveszett. Nagyobb veszteség minden pénznél! Egy fiúnak az apától való versek elvesztése…. Az apa korán meghalt, anyja is, fia 17 éves korában ment el.

És érték csapások, nehéz abroncs-hatások érhetőek tetten a szerelemben is. Ez nyilván nem véletlen, szüleinktől tanuljuk a vonzásokat és választásokat…

Külön kettősséget épít az olvasóban Gámentzy Eduárd úgy érzem, valami könnyű és olyan magától értetődő módon van velünk a versben, és megérint a lehúzó nehézség is...
hasonlóan érez, nem vagyunk egyedül. Ez a szellemi szinten köttetett azonosság vigasztaló, támaszt nyújtó. Ez a versolvasás értelme. Talán az írásé is?

*
Eduárd könnyen és bravúrosan forgatja a tollat, csak leolvadnak róla a versek, könnyedén, mint a hó... akályha mellett, de a komposzt, a szintézis, amit kever, mindennel együtt nagy terhet ró ránk.
Versei között a pszichés tartalmat kutató, kereső szem, mézes, tapadó, ragacsos önkínzást vél felfedezni, és akaratlanul is olykor vele együtt szenved.
Gámentzy valami félelmetes mestere annak a kettősségnek, hogy mintha minden verse a szenvedésről szólna, de – és ez az egyik bravúrja, a megújulás képessége - mégsem azok között tartható számon, akik önmagukat minduntalan ismétlik.
Görnyedt életét izmos erővel viszi.

*
Csak ámulok, ahogy Kanadából – ahol favágó volt - küldi különösebbnél különösebb verseit szerdán és pénteken. Nem hétköznapi remekművek a hétköznapokon.
Eduárd megszemélyesítései pazar módon tükrözik azt a csodás belső vizuális világot, amelyben rímelő versei által visszafelesel magából – felénk!
Belső lámpái bennünk égnek. „Lámpád bennem égnek.”
(Ha engednéd c. verse)

Ha engednéd!

Belém merülsz és kikutatsz,
Lámpáid bennem égnek.
Paplan alatt fellapozol,
Játszik velem a fényed.

Olvasod fakó jeleim,
Időzöl hosszan rajta,
-Ez kell neked? -Írhatok még!
Papírra, mocskos falra,

A föld alá, hogy ott keress!
-De eljönnél utánam!
Ásóddal kifordítanál
És rögökkel a számban,

Úgy tartanál az ég felé,
Mint diadalmas fáklyát.
S én hálából, ha engednéd!
-Simogatnám a lángját!

*

Nézem, Ízlelgetem e férfi fájdalmát, milyen jellegű?...honnan is való? Elmúlhat-e egyszer?
De valami izgalmas belső erő azt súgja, erős ez a fiú, mint a bivaly, és fába nem üt a ménkű…
Ide tartozik, muszáj megirnom, barátja, velejéig ismerője, a zenész és látó-gyógyitó meber at mondta nekem egyszer, Edunak már meg kellett volna halnia. Csoda, mégis él.

*

Szeretem, mert szeretni való ebben a fiúban, Eduárdban, hogy tudását, életét olyan főhajtással, szerénységgel viseli, ami ritkaság számba megy. Szerény az, aki nem kérkedik, ám Eduárd nem szolíd versei dícsérete hallatán, hanem eszébe sem jut!... hogy nem természetes az, ahogy a vers benne születik.
Bölcsessége - intuitív alapokon nyugvó ősi tudása - tudós emberekével vetekszik! Bár egy iskoláját sem fejezte be… - kifejezetten kéri, hogy ezt írjam bele.

Kezdem a legszebbel…megkockáztatom a világirodalom egyik legszebb verse…

Gámentzy Eduárd:
Vers Neked

Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.

Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!

- Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
- Ha nem akarsz is hozzám érsz!
Tudhat…tud! valamit, amikor arra kér, „lopjál magadnak valami szépet, ebből lesznek majd a képek”
(Látod c. verse)

Látod!?
Lopjál el egy percet
Minden nap magadnak!
Mikor nem figyelnek,
Mikor elaludtak
Azok, akik őrzik
Előled, hogy ne tedd!
Akkor kell csinálni
Úgy, hogy észre se vedd
te sem, csak érezzed!
Valamit most kaptál,
Még ha úgy loptad is,
Mégis megmarad már
Neked mindörökké!
Csak neked! Nem másnak!
Ha keresnék rajtad,
Mondd, hogy nem is láttad!
Ebből a pár percből,
Lesznek majd az évek,
Amiről utólag
Azt mondhatod: 'Szépek
voltak' és már bánod,
Hogy csak ennyit tettél
el magadnak. - Látod!? -
- Idézett szöveg megjelenítése -
Gámentzyversei csak következményei lelke sokoldalúságának. Zenél, gitározik, énekel, színdarabot írnak róla, amiben szereplő, ha épp nincs külföldön. És csak idő kérdése, hogy festeni kezd…Gámentzy tehetséges, őstehetség! Talentum, nagy betűvel, TALENTUM.

*
Gámentzy alkalmatlan a Kanadai favágók életére. Izmos, kimunkált teste révén nem az, de lelke sajnálja a fákat, siratja, törékeny himnuszt emel, emlékművet állít a jobb sorsra érdmes fáknak.

„…öleli a földet..”
Bocsánat!
A favágók megölik a fákat
És nem mondják Istennek:- Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
Ha mondanák, úgysem értené meg!
A fák sírnak, s rettentő haraggal,
Farkasszemet néznek még a Nappal
Utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.
Mozdulatlan karjaikba zárva,
Pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak…- Őket úgy szerettem!
- Mondja már ki valaki helyettem

Gámentzy szerelméről keveset tudni és sokat. Ragaszkodni-szűkölni úgy tud, mint nem sokan. Szerelmet és szerelmét megfojtó, halálos szerelemmel, de ez a szerelem akkor a legerősebb, ha nem éri el. Az érte küzdésbe szerelmes. De persze ott a NŐ is. A vaskos, klasszikus görög nőideált szereti. Pszichológiai szempontból itt kezdődik az analízis, az önkínzás és önsors rontás, és itt ér véget. Az elérhetetlent vágyja. Akkor azonban mindent elsöprő, leromboló, földönkívüli.
Legyél te!
Legyél te sóhaj,
S én vigasz!
Vagy görcsberándult torz grimasz,
Hogy én lehessek majd a kéz,
Ki érintésével becéz.

Legyél te mosoly,
Én a könny!
S ha jönne öngyilkos közöny,
Keress a szívemben helyet!
Ne hagyd, hogy elveszítselek!

Legyél te gyertya,
Én a tűz!
Kit olthatatlan vágya űz.
Két végén égő szörnyű tánc,
- Kegyetlen, gyönyörű románc...


Holnapra

Megfagytak mind a bogarak,
Becsapta őket a tél nagyon.
Tavaszt hazudott , mosolyt!
S ők előjöttek egy hajnalon
Oda, hol nincs már menedék,
Ahonnan nincsen visszaút.
Holnapra fonok majd nekik
Jégből, - valami koszorút.

Holnapra c. verse az ősbizalomról, a reménytelenségről és a bánat iskolájáról szól.
Sok-sok osztályt kijárva. „Mindent akartam a semmiből…”

Lejárt zálogcédulák

Csak lejárt zálogcédulák…
Nem fogom siratni tovább
A gitárt, a nőt, a verseket,
Mit nem írtam meg! Mert nem lehet
Mindent akarni, semmiből.
Mert nem lehet!
Úgysem sikerül…
Csak lejárt ócska papírok…
Anyám gyűrűje, szép napok.
Szerettem volna kiváltani!
A világot is megváltani!
De minden, minden ott maradt,
A zálogházi pult alatt,
Páncéldobozban egy napon.
S én itt, a másik oldalon…


- S hogy nincs kulcsod semmihez, Eduárd? (Nincs kulcsom c.

Nincs kulcsom

Kulcsom nincs.
Minek a semmihez?
Kartondoboz a házam.
Nincsenek rajta ablakok
Se ajtó, hogy bezárjam.
Úgysem jár erre senki sem!
Talán azért, mert félnek
Kopogtatni egy dobozon.
-Pedig bejöhetnének!


- De igen. Van. Érzékenységed és soha nem volt fényed és árnyékod gyönyörűen vetül a földre.

Aki – valaha vagy akár csak egyszer is - volt olyan végtelenül magányos, hogy vigasztalhatatlanul kóborolt sok ember között, az értheti e férfi sok versét. Mint zsinórról levágott bábfigurák olyan összeroskadó kiszolgáltatottsággal, zsibbadt tehetetlenséggel huppanunk néha sorsunk talapzatára.

Mától más

Repülök, kitárt karjaim a szárnyak.
Nincs olyan erő, hogy félreálljak!
Föld mélyéből jövök, feketekenyérrel,
Úgy ástam ki magam körömmel, tenyérrel!

Súlyos rögök alól, nehéz éjszakákon.
Halottakat húzva, magam után láncon!
Megküzdve a férgek falánk seregével,
Úgy ástam ki magam! - Már mondtam! - Tenyérrel,

Körömmel, gyilkoló erős akarattal.
Nem tarthattok vissza kötéllel, vasakkal!
Szétszakítok minden földhözragadt átkot!
Mától más a világ! -Mától újra szállok! -


*

Nem tudni, van-e reinkarnáció, de ha mégis, igen, gyötrelmes múltján szakadt-született ide e világra ez a fiú. Mi voltál elmúlt életekben? Ó micsoda kaland lenne megtudni, megérezni, megérteni…És mi lehetsz még? A távlat végtelen.

*

Gámenczi lelkének nyitott ablakán könnyedén szöknek a dallamok.
És tele vagyok kérdéssel. Hány olvasónak fáj majd, ha ismer, majd ha magára ismer?

Elhagyott gyár c.

Elhagyott gyár

Kiégett neonok alatt,
Magukba roskadt tűzfalak.
Az udvar sötét sziklakert,
Nyugalmát hinti rá a csend.

Olajfoltos virágai,
Utolsó hű bajtársai.
Ezernyi apró kis szirom,
Verdeső szárnyú szélmalom.

Hideg magány, a gépterem,
Vagy elhagyott farkasverem.
Bámulják kitört ablakok
Mögül, bánatos hajnalok.

A kerítés túloldalán,
Fehér betűk, s a gyár falán,
˝Bérelhető a felület!˝
Fáj, hogy magamra ismerek!

*

Eduárd ír a nyomorról is, de hatalmas gazdagság birtokosa. ”Gyűlnek a meggyötört ruhák” (Kiürült zsebekben c. verse)

Kiürült zsebekben

Kiürült zsebekben matatsz.
Valami furcsa belső kényszer
Vezeti tétova ujjaid,
A semmivel most nem elégszel.

Felforgatsz mindent, hogy találj!
Kabátot, nadrágot, ingeket.
Keresel bármit, az álmaid!
Napokat, csillagot, kék eget.

Gyűlnek a meggyötört ruhák,
A padlón, az ágyadon, mindenütt.
És kutatsz lázasan, hasztalan,
A behúzott függönyök mögött.


A Lepke szonett c. verse versben olyan pazarul dobja papírra az örökigazságot, hogy ámulatba ejt a tömörsége.

Lepke szonett
Míg ujjaid ölelték apró szárnyát,
Azt hitted nem történhet baj, ha nézed!
Fény felé tartott saját vergődésed
Láttad kezedben, s fogva tartott vágyát!

És dobtad volna vissza az egekbe,
Engedted volna útjára, csak szálljon!
A fák közé, vagy messze héthatáron,
Hol elrejtőzhet börtönét feledve.

Úgy akartad, mint soha eddig semmit,
Nem gazdagságot, tárgyakat, csak ennyit,
Repüljön újra álmodón, mint régen!

Színes mezőkön, virágról virágra,
Hogy ne maradjatok egymásba zárva,
Két szárnyaszegett lepke, kint a réten!

Edu nem csak elfogad, megteremt csodákat. (Emlékszel c. verse)

Emlékszel?

-Emlékszel?
Függönyök mögé zártuk a napot.
Nem akartuk,
Bántott a fénye.
Másnapos ingeink gyűrődéseit,
Takartuk puha éjsötétbe.
Gyufával gyújtottam holdvilágot,
Sápadtat, szelídet, álmodót.
És bejött akkor a Göncölszekér
A szobába, s én csak álltam ott
Mozdulatlan csodálattal.
Mert tudtam, hogyha mozdulok,
Ha eloltom azt a cigarettát,
- Kialszanak a csillagok.

Láttam c verse
szintén dobogós a vers szépsége? vagy a tehetség? Listáján…ősi tudás itt is!
Ahogy a fény ölelkezik, az a születés és a halál tudatalatti szimbóluma… Születés és halál… végülis egyre megy…ha valami meghal, más valami megszületik…
A születés maga a fény.
És a halál, a fényességbe érkezés. A magzati lét meghal és megszületik az élet.
A fény és a sötét kusza szövete. Minden és minden összefügg, összecseng, mint a jin jang egymást kiegészítő könnycseppecskéi.

Láttam c. verse
Láttam hogyan születik a fény,
Kis lyukakon, parányi réseken,
Szivárgott a sűrű lomb között,
Hogy játszhasson a fák alatt velem.

Váltakozva arany és ezüst,
Folyosók nyíltak minden oldalon.
S jött a végső, gyengéd ölelés
És összekapaszkodtak szabadon.

Láttam azt is, ahogyan a fák,
Elrejtették a megsebzett vadat.
Simogatták vérző lábait,
Míg nyomait elmosta a patak.
Sokat láttam, s hogyha mondanám
Ezerszer, - kérlek bocsáss meg nekem!
Jó volt látni, s körülnézni itt!
- Most menjünk! - Vezess tovább kedvesem!

*

Amikor egy könyv előszavát olvasom, mindig érdekelne hogyan született a cím. Így hát most leírom ezt, hátha egy is van, kit érdekel.
„Mától más”
Ezt a címet terveztük sokáig.
Kellően optimista, az új élet ígérete benne, és mint tudva lévő, sohasem léphetünk ugyanabba a folyóba. Mától mindig más…
Közben Eduárddal való szenvedélyes levelezésünk a hétköznapokban: mindenről, a barátságról, az írásról, az alkotás kényszeréről-gyönyörűségéről, (a kényszer gyönyörűség lenne?!? ), a kínról, a szerelemről is…a hiányról, a bánatról és az érthetetlen vonzódásról…kihez, miért…és a „miért nem múlik már!” türelmetlen toporzékolása…
És akkor azt találtam mondani, mire vágysz, ha tudod, hogy vége. Nem kell már elhazudni a szépet.
Ez nagyon megragadta. Még aznap írt egy verset, Hazudni szépet címmel.

Hazudni szépet

- Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
- Csak igazat ne!... Az fájna!
Tedd meg!... Csak egyszer, utoljára...


És amikor leült a kandallóm mellé EDUÁRD, és felolvastam az előszót-tervezetet, akkor azt mondta.
- Hazudni szépet. Ez legyen a cím. És írd bele, hogy Te találtad ki.
- De hisz én csak beszélgettem Veled! Jönnek-mennek a szavak, Te emelted ki verssé. Belőled hajtott a hétköznap költői ágra.
Így kelt életre egy baráti beszélgetés vattakönnyű felhőfoszlánya. Igy született a cím…

*

- Olyan érdekes, megismerő szeretet van bennem feléd, Eduárd. Mint a borostyán, szívósan, lassan ellepsz minden házfalat. Lett otthon egy narancs kávézó szobám, falain festett borostyánok futnak szerte, bájos, melegséges, majd egy ágacska, hopp!!, kifút az ablakomon…ennek ajtaján ott a verse, finom pauszon, mindig elovasom, ha belépek…olyan szép élettöredék…nekem az életerőről szól!

-
Borostyán

A borostyán levelei,
Csak kúsznak fel az ég felé.
- Honnan e rettentő erő!?
Senki nincs ki értené!
Milyen konok és lázadó,
Eltökélt keserű akarat
Vezérli, húzza felfelé,
Belepni minden házfalat!
Rejtekén új élet fogan,
S ő óvja, védi, elfedi…
Hangyák, éjjeli bogarak
Dalolnak hálával neki.
És én is velük dúdolok,
S a kő, a fa, a vakolat,
Hallgatják milyen jó nekünk,
- Élni a borostyán alatt…

De szeretem ezt is. A borostyán spontán kúszása a tehetség maga. A tehetség, ahogy feljő egy emberben. És az erőről is szól ez a vers. A mindenen átlépő legyőzhEtetlen erőről. Arról az izzó, feltörekvő szivós, rettenthetetlen, rendithetetlen erőről. És ez a vers meg minden vers szólhat még annyi mindenről. Amiről neked szól. Épp ez a szép benne.

Edu.....Hallunk még Rólad.

- És Te csak mormold a verseidet sorban 
(Hozzátok szólok c. verse)
Hozzátok szólok

Hozzátok szólok, régen volt barátok.
Ti sörhab alól kitekintgetők,
Ezerkilencszázhetven valahányban,
Bérelt szobákban, gitárt pengetők!

Itt vagytok újra, égő tüzes szemmel,
S egy átmulatott éjszaka után,
Az ágyam körül csendben összegyűltök,
Mint porszemek a lábaim nyomán.

Enyémek vagytok, én is a tiétek!
Hiába vagy már sírhanton virág,
S ő fenyőfa, ott fent a havasokban,
Én itt vagyok és álmodom tovább!

És mormolom a verseimet sorban,
Mit lejegyezni nem volt még szívem!
Ti hangoltok a legutolsó dalra,
Csak nehogy elkezdjétek nélkülem!
Zenével, itt : http://href.hu/x/7zrb

*

Gámentzy!...valami fékevesztett szabad ragyogás vagy…miközben a porba rajzolod magad.

Neudl Erika
Grafirka
Még versek, csak úgy…

Én is itthon vagyok!

Két ujját szájába veszi
A szél, és úgy fütyül nekem,
Ahogyan nem tud senki más,
Ezer közül felismerem!

Kigombolt ingemen átsuhan,
Hűvös kezével megsimít,
Lemossa rólam a világ
Rám tapadt függőségeit.

És megyek-megyek a nagy hegyen,
Óriásra nőtt fák alatt,
Tudom a mókus hol lapul,
Hol rejtőzhetnek madarak.

Hiszen én is itthon vagyok!
-Látod?! Minden hozzám hajol!
Hiszen én is itthon vagyok!
-Csak eltévedtem valahol…



A távozó

Mikor már minden egyre megy,
Egyszerű, mint az egyszeregy.
Nem kell hazudni, nincs miért!
Már nem teszed meg senkiért!
És az is,… ami eltakart,
Leomlik rólad, mint a part
Ha elragadja a folyó.
S te benne mezítláb távozó
Soha fel nem nőtt gyerek,
-Nevetsz!
S én veled nevetek…


…….
Valamit mondanék

Valamit mondanék halkan,
Belesúgnám Isten fülébe!
Úgy, hogy más senki ne hallja,
És ő is csak épphogy megértse.

Mondanám szelíden, lágyan,
Ahogy a búzamezők dőlnek.
Ahogy a kalász suttogja
Háláját, az éltető földnek.

Hát én is úgy…lehajtott fejjel,
Mint sötét fenyvesek virága,
-Vágyom a fényre, a szóra!
S akkor, már nem éltem hiába.


Így simogatlak (nagymamájának)
A Karácsony nem hozott havat,
De nekem még tavalyról maradt
A hűtőben, a levesek mögött,
Majd összeszedem szépen délelőtt.
- És gyúrok olyan hógolyót Neked! -
- És megdobom a csillagos eget,
Hogy visszahulljon hozzád, s arcodon,
Olvadjon el, ahogy a fájdalom.
S ha letörlöd, kezemhez ér kezed.
- Így simogatlak utoljára meg...


Írok egy darabka csendet

Írok egy darabka csendet,
Neked, hogy ne félj a zajban.
Másoknak nem jelent semmit,
Téged majd átölel halkan.

Írom, mert én is úgy félek.
Nem hallak…és ahol járok,
Vasbeton-csipkéket vernek,
Hatalmas légkalapácsok.

Mi lenne, ha erre jönnél?
Keresnél! Nem venném észre!
Elnyelné semmi kis hangod,
Toronydaruk köhögése.

Hát nem! Most leteszek mindent!
Vasakat, s mi eddig kellett.
Várlak, s hogy megtalálj végre,
Írok egy darabka csendet…



Elveszett szerelem szonett

Mint sűrű éjben lopakodó árnyék,
Oly észrevétlen volt és nesztelen.
Lehetett volna véletlen ajándék,
Lehetett volna, bár ezt nem hiszem.

Hozzám simult, s úgy nőtt bennem a szándék.
Sorokba zárni, maradjon nekem!
Szívembe rejtett, csillogó kis játék,
Hogy süssön át, kopottas ingemen.

De nem találtam ceruzát, se tollat.
Távozó lépte, köveket csikorgat,
Emlékezetből írom, ily’ sután.

Könnyű nyomát, a föld rég eltemette,
És nem hagyott itt semmi mást helyette,
Illúziót, egy szürke délután.


Álmomban

Álmomban olyan boldog voltam,
Nem is hittem, hogy én vagyok!
De mégis annyira ismerős volt,
Az a hófehér halott,
Akit annyian körbe álltak,
Mint életében soha még.
És sírtak,
- ő meg csak letörölte,
Arcvonásaim helyét.