A szemét kincsei

(ez a riport az újságiró szakon volt házi feladat riport műfajban...s már a következő héten megjelent a Zsaru Magazinban)

Lead:
A szemétbányában még nyakkendős úriembereket is látni.
Ez a mondat vitt el a szeméttelepen lévő hatalmas gödör felé, ahová a délután derekán érkeztem. A csúcsidő azonban itt a délelőtt, főleg, ha napfényes.

A majdnem elviselhetetlen bűzben pár szorgalmasan hajlongó ember felé vettem az irányt, vajon ők mit tartanak arra érdemesnek, hogy felvegyék. Egy harmincas fiatalember hatalmas köteg drótot szorongat jobb kezében, ballal szaporította sajátos csokrát. Szóba elegyedünk.

- A sárgaréz a legnagyobb érték – mondja, miközben rezzenéstelenül folytatja a guberálást. - De persze megtalálható itt minden, ami kell. Jól kijön a számításom. Nem muszáj sokat törni magam, délig dolgozom, azután csak akkor, ha újabb szállítmány érkezik. – mondja, miközben határozottan elindul egy irányba, persze vele tartok én is. A meredek lejtőn, ahol a puha homokban sípcsontig süllyedünk, remek szolgálatot tesz a gumicsizma, amit barátaimtól kaptam, viccből, egy nyáron…

- Most hová? – kérdezem – Itt lakom, jöjjön, nézze meg. – Itt?!? – képedek el, hiszen erdei bújócskázásainkból jól ismerem a részt, így biztosan tudom, hogy kilométeres körzetben egyetlen ház sem található. A három kutyából azonban egy ugatva szalad elénk, majd megismerkedem a ház többi lakójával. Jolika, vékony nyúlánk termetű, de maszatos arca mégis gömbölyű puha párna. Élettársa, János, vele találkoztam a gödör csúcsidejében, alacsonyabb nála, fekete gombszemén barátságos fény csillan. Tenyere valószínűtlenül fekete, mintha grafittal színezték volna fényesre. Mégis kezet fogunk.

- Nem akarok semmit csak beszélgetni. Meglepett, hogy itt laknak. – nyugtatom meg őket.

A házikóból egy sötét hajú nő siet felém, fürtjei csomóban állnak, a tarkója feletti szétlapított „frizura” fekvés nyomairól árulkodik. Az uralkodó szélirány enyhe borszagot lebbent felém, a gödörből mégis két szökkenéssel fennterem.

- Lassacskán mindhárman körém gyűlnek, nem lehet gyakori itt a vendég. Mindegyikük dicsekedne valamivel, egymás szavába vágva mesélnek. A férfi hamar pakolászni kezd, otthonosan mozog, megigazítja a tüzet: csirkepörkölt rotyog a bográcsban, majd egy kupacba rakja a huzalokat. Ezek a szurtosképű-kezű emberek szívesen fogadnak, vendégszeretetük, közlékenységük példamutató. Tavasz van, esteledik, hűvösödik.

- Nem szoktak fázni? Merül fel bennem a kérdés.- Jöjjön be, invitál egyikük lefelé, majd befelé, s a korom sötétben valóban, szinte mellbevág a közel negyven fokos meleg. A földön matrac, paplanok félbehajtva, ez a franciaágy, beljebb még egy hálószoba és pár szekrény.

- Tudja – kezdi a férfi, aki értelmesen, tagoltan beszél – itt minden megtalálható a szemétbányában, ami egy háztartáshoz kell. -…minden, az ennivalón kívül…- teszem hozzá. – Az is van! De ne gondolja, hogy szemetet eszünk, normálisan étkezünk, megkóstolhatja, ha készen lesz. Ládaszám találunk narancsot. konzervet, befőttet. Ami meg nincs, azt veszünk, cserélünk. Nézze, itt egy karton friss tojás. Aki hozza a szemetet, az nem mindig pénzzel, hanem ezzel vagy bármivel fizet. A kenyérhéjat visszük a disznónak, szalonnát kapunk érte. Itt a kocsi, mi naponta bejárunk friss kenyérért, tejért. Ma is rántotthúst sütött az élettársam, meg pörköltet. De ez a kocsi már nem túl jó. Most szeretnénk venni egy másikat…jobbat…valami kombit…

- Tüzelőanyag, építőanyag van, de hogyan lesz a szemétből pénz?

- A múlt héten találtunk ötven kiló lakkot, festéket. Originál, fel sem volt bontva, még a szavatossága sem járt le. Hogy miért dobták ki?! Beviszem egy maszekhoz, rögtön a pénzemnél vagyok. Legnagyobb érték a vörösréz. Kilója jó pénz, hamar összejön pár kiló. Leégetem a műanyag huzalt, ott a réz. Találunk itt több tekercs bőrt, bőrhulladékot, ez ég a legjobban. De ha nincs bőr, ott a fa. Annyi anyag van itt kidobálva, hogy ezt a házat két nap alatt felütöttük. Találtunk tapétás fa faldarabot, hullámlemezt tetőnek, hungarocellt, hőszigetelni. Tudja, én lakatos vagyok, értek én ehhez, ahhoz.

- Miket talál még?

– Nincs olyan, ami ne vóna.

- Ezüst villát hoz elő, rajta királyi címeres beütés. Találni – folytatja – órákat, rajta még az árcédula, hibátlan bundát, bőrkabátot, munkásruhát, újat. Annyi dzsekim lehetne, hogy minden nap felvehetnék egy újat. Kész Skála áruház …– mutat nevetve a hatalmas zsákokra, amelyeket biciklire erősítve tolt haza. – Tegnap kijött valaki, még a gubera elején talált egy kopott nyugdíjas könyvet, benne tízezer forintot. Haza is ment rögtön. Jó napja vót. Találtunk régebben aranyláncot, de el is hagytuk. Ebül jött jószág ebül vész el. Áááááááá! Minek ide arany?

A fekete hajú nő egy bőröndöt rángat elő. - Egy öregasszony hagyatékát teljes egészében dobták ki, szekrények, székek, a szekrényből itt a felbontatlan ágynemű. Nézze meg! Na, nézze meg le is van ragasztva!

Közben egy bajuszos férfi közeledik, kerékpárján hatalmas tévét tol, bőre sok napot látott csak ettől olyan barna. Közelebb lépve látom, a bajsza forradást takar, de nem nyúlszájú. Nehezen bontogatja a csomót, mégsem vágja el, kellhet még valamire. A fekete-fehér tévé jól működik, de a szobában egy JUNOSTY szól, miután nyolc-tíz talált akkumulátor egyikére kötötték.

- Mit néznek szívesen? Mi a kedvenc?

- Mindent, de hát legjobban a sorozatokat, a Dallast, azt nagyon szerettük, nagy kár, hogy vége.

- Politika, háború?

- Ah! Mi közöm hozzá? Csak öljék egymást, ahogy akarják. Én meg jó’ elvagyok itt. – mondja a férfi.

- Eljárnak valahová? Mozi? Szórakozás?

- Hú, mink sokat szóurakozunk’! – mondja a nő. – Járunk egyet az erdőben a kutyákkal, aszt vissza. Meg a tévé. - Nem lehet elmenni. - mondja a bajuszos József. Jönnek a cigányok, oszt úgy kirámolnak minket, hogy semmink se marad, amit megteremtettünk. Mari! Cseréld ki ezt a bögrét!

- Miért, mi baja? – hökken meg hirtelen a nő - Tiszta vót…

- …üres! – neveti el magát a férfi.

- Fürdeni is külön járunk emiatt, be.

– Hová, be? –tudakolom.

- Hát van egy lakásom, a városban, három szobás, ott lakik a nővérem, meg a két fiam. Én meg itt. Itt jobb.

–Tudom, - firtatom - munkanélküliség van. De ha lehetne, szeretne dolgozni?

- Megmondom őszintén nem. De persze munkára nincs sok remény. Jól érzem magam itt, szabad vagyok. Van három kutyám, azonkívül nekem senki nem ugat itt, hogy mit csináljak, mit ne. Bejöttek a románok az országba, akik mindent elvállalnak. Lenyomták a kőműves órabért, az alá menjek??? Nekem itt délre mindig megvan az ötezer forintom, délután meg napozok, nyáron minden nap lezuhanyozok. Tegnap találtunk egy felbontatlan tekercs linóleumot, holnap lerakjuk.

- Mit csinált azelőtt? Van szakmája? Bányász voltam öt évig. Kemény munka volt csak nem fizették meg. Volt egy balesetem, rám dőlt a tartógerenda. Akkor szakadt fel a szám is.

- Régi barátok? – Mi úgy kerültünk ide, hogy albérletben laktunk, azután szólt a János, hogy itt van hely, már ne fizessük ki a következő hónapot. Rögtön kijöttünk, de még most sincs kinn mindenünk. Oszt jól megvagyunk.

- Nem szoktak összekapni? Négy ember, négy szokás…

- Majd kibékülünk, tudja hogy van az! Nekem jó itt. Szabad vagyok. Jobban élek, mint sokan bent a városban. Mondja, mi kell még?

Neudl Erika riportja

15 éve megjelent a Zsaruban